2 - Földetérés

Akármilyen járműn utaztunk, én Armin vállára hajolva aludtam. Rémálmok hada rohamozott meg, miközben én csillánpónis szivárványszínű képekre vágytam. Milliószor riadtam fel és csöppentem vissza a rémesebbnél rémesebb álmokba. Talán Armin is észrevette, mert akárhányszor ébredtem fel egy meleg mosolyt küldött felém. Még mindig sápadt és zavart volt a konyhabeli dolog miatt. Már sokadjára ébredtem meg, mikor észrevettem, hogy az autó egy helyben áll. Anya a csomagokat pakolta ki a kocsiból, Armin meg nem mert kiszállni, nehogy felébredjek. Még egy kicsit élveztem a pillanatot, utána felemeltem a fejem. Armin amint észrevett, magára öltötte a legbíztatóbb mosolyát. Kiszálltunk az autóból. Körülkémleltem a tájat: egy szigeten voltunk, valószínűleg valahol a prériben. Hűvös szellő csapta meg az arcom, ami miatt megbántam, hogy nem vettem fel egy pulóvert. Mélyeket lélegeztem a tiszta levegőből, arcomon a megkönnyebbülés látszódott. Soha többé iskola.. Vagyis három hónapig, utána vissza kell mennünk Newcastle forgalmas utcáira. Három hónap alatt más lehetek, mint voltam, és egy új Ireland tér vissza. Beletúrtam vörös hajamba, ami miatt egy kissebb hajcsomó lett a tenyerembe. Azt hiszem, ezt a kis időt göndör hajjal kell kihúznom, mert nem hoztam hajvasalót.
Egy srác bújt ki az előttünk lévő ház ajtaján, köszöntötte anyát és betessékelt minket az egyik lakásba.
A lépcsőházban penész és dogszag volt érezhető, de a mi lakásunkban meglehetősen jó illat volt. A nappali fala vérvörösre volt festve, hozzá illö fekete falszegély társult hozzá. Fekete bőrkanapék álltak a szoba közepén, egy kis üvegasztalkával. Még értékelni is tudtam volna a látványt, ha nem rontja el az összképet egy rózsaszínre festett pávatollakkal dugig rakott zöld váza.
  - A kanapé kihúzható, azt hittem, csak egyedül lesz..
Anya egy mosollyal az arcán kitessékelte a fiút a szobából és bement a hálószobába.. Már ha az. Levetettem magam a kanapéra és elkezdtem bámulni azt a néhány képet a falon. Az egyiken egy marék fű volt, mögötte bekékítették a hátteret, és egy sárga pacát lehetett látni.
  - Amúgy te tudod, hol lehetünk? - kérdeztem. Nem sok reményeket fűztem affelé, hogy tudja, de egy próbát megér.
  -  Észak-Írországban, az Ír szigetnek szinte teljesen a szélén.
  - Aha.. De honnan tudod?
Válaszul csak a fejét kocogtatta meg. Mindig elfelejtem, hogy egy zsenivel van dolgom.
  - Mint mindig, hülyén érzem magam a társaságodban. Te fejből fújod a kémiakönyvet, én meg eljutottam a borítóig.
  - A cukrász szakmához nem is nagyon kell kémia.. Ugye?
Akaratlanul ugyan, de a szám mosolyra húzódott. Mindent tud rólam, pedig egy évvel ezelőtt az egyetlen dolog, amit iránta éreztem az a heveny undor volt. Most meg már alig vannak titkaim előtte.
Leült mellém és elkezdte ő is elkezdett egy képet bámulni.
  - Azt lehányta egy szivárvány?
  - Nagy valószínűséggel igen. A rózsaszín tollak után már semmin sem lepődöm meg.
  - Nem nézünk körül a városban.. Öhm.. Faluban.. Vagy akármi is ez?
  - Legalább megtudjuk, hol lehetünk.
Elővettem egy pulóvert a bőröndömből és a derekamra kötöttem.
Sötétedésig sétáltunk, és az egyetlen dolog amit kiderítettünk az a nagy semmi volt. Bár nem is nagyon kerestük a megoldást a hol? kérdésre, én bíztam benne, hogy innen elég hamar el lehet menekülni, ha úgy adódik.
Letelepedtünk egy dombra, és (én legalábbis) a kilátást kezdtük csodálni. Amerre csak látott az ember, víz került a szeme elé. A távolból világítótornyok fényei villogtak, akárcsak egy segélykérés. A hideg szél miatt elkezdtem fázni, de mire lehámoztam a derekamról a pulóverem Armin már az ölembe dobta a sajátját.
  - Köszönöm, de van nekem is. Habár..
  - Elrontottad a pillanatot. - hangjában szomorúság csengett, de a szeme nem erről árulkodott - Már késő.
Keresztbe fonta a karját, de néhány másodperc múlva kitört belőle a nevetés. Felvettem a saját pulcsim, az övét meg visszaszolgáltattam neki, mert nem hiszem, hogy egy pólóban sokáig bírta volna. Látszott rajta, hogy valamit mondani szeretne, de fél elmondani. Felemelte a kezét, és úgy tett, mitha el akarná kapni a szelet. Rögtön el is állt, amit én véletlen egybeesésnek tituláltam. Közelebb húzódtam hozzá, ő  átölelt. A gondolatok villámként cikáztak a fejemben, és láttam, hogy őt sem hagyja valami nyugodni.
  - Nem történtek veled mostanában furcsa dolgok?
  - Azon kívül, hogy anyából egy őrült lett, nem nagyon. Miért?
  - Ja, csak kérdeztem.. És egészen kicsi korodban sem?
Furcsának találtam a kérdéseit. Ekkor jutott eszembe az a dolog, amikor négy éves koromban felgyújtottam a játszóteret.
  - És a tüzes eset, amit meséltél?
Nem nagyon emlékszem, hogy bármikor elmondtam volna neki, hogy mi történt kiskoromban. Bár nekem még az sem rémlik, tegnap mit ettem.
  - Na jó, nem bírom tovább. Nem volt véletlen az, ami eddig veled történt. Az egyensúly mostanában kezd.. Felborulni.
  - Egyensúly? Április elseje már rég elmúlt.
  - Ez most halál komoly. Nem viccelek. Vannak a halandók, akik nem tudnak semmit az egészről, és vagyunk mi, akik legyőzik a démonokat és azt a látszatot keltik, hogy minden oké. Tudok a gondolataidban olvasni, tudok teleportálni, telekinézis..
  - Mit szívtál? - kérdeztem, miközben felálltam és a házunk felé vettem az irányt.
  - Veszélyben vagy.