9

  Armin szobájának ablakánál álltam és a távolt kémleltem. A fák levelei elsárgultak, a szembepaneleknél csak néhány ablakban volt látható világosság. Sóhajtottam egyet, és kisétáltam a nappaliba. Armin az egyik fotelben horkolt. Egyáltalán nem voltam álmos, de valamiért mégis fáradtság gyötört. Leültem a kanapéra és hátradőltem. A nyakam sajgott, és a vállam sem volt éppenséggel jobban. Kinyílt a bejárati ajtó, és Raf lépett be rajta.
  - Armin hol.. Ja, látom. Te miért nem alszol még?
  - Nem tudok. Amikor megpróbálnék, kimegy az álom a szememből.
  - Nem álmodtál mostanában valami furcsát?
  - Honnan tudod?
  - Ez normális nálad. Ha szabad megkérdeznem, mit álmodtál pontosan?
Elmeséltem Rafnak az egészet. Érdeklődve hallgatott, és amikor befejeztem a monológom, a tekintetét a szemembe fúrta.
  - Ugye tudod, hogy ez meg fog valósulni?
  - Őő.. Tessék?
  - Apa egy kicsit utánaolvasott a te erődnek. Ha olyasmikkel próbálkozol, mint például a gondolatolvasás, egy jó ideig fejfájással fogsz küzdeni. És az álmaid.. Hát.. Valóra fognak válni.
  - Basszus. - csak ennyit tudtam kinyögni. - És ezt valahogy meg tudom változtatni? Mármint ha nem megyek el egy bizonyos helyre,  vagy valami..
  - Utol fog érni. Bármennyire próbálod elkerülni, ez a dolog tárt karokkal vár téged, te pedig belesétálsz.
 A fejemet az asztalba vertem, és megpróbáltam nem azon gondolkodni, mennyire szerencsétlen is vagyok valójában.

Az éjszaka folyamán, amíg forgolódtam eldöntöttem, hogy meglátogatom anyát. Szép kis születésnapi afterparty lesz látni az élettelen testét, a semmibe bámuló tekintetét és hallgatni a nehezen kinyögött szavait. A szívem elszorult, amikor megpillantottam. Csak hátulról láttam, de így is rémes volt szemlélni csontsovány sziluettjét, amit körbevilágít a napfény. Az ablak előtt állt, és valamit a távolban kémlelt. Vettem egy mély levegőt, s mellé léptem.
  - Szép napunk van, ugye? - szólalt meg, amint meglátott. Elmosolyodott. Kezdett a régi lenni az utóbbi időben, de sosem fog újra ugyan az lenni, akit szerettem. - Rég voltál itt.
  - Egy hete. - pontosítottam. Armin nehezményezte, hogy hetente egyszer eltűnök, viszont nem tudta megakadályozni, hogy idejöjjek. - Hogy vagy?
  - Jobban, azt hiszem.
Sóhajtott egyet, és a szemembe nézett.
  - Mióta van ennyi heg az arcodon?
  - Egy ideje..
  - Annyira sajnálok mindent.. Ha nem akartam volna találkozni vele, akkor ez nem történt volna meg..
  - Kivel?
  - Hé, Miss Galahad, már ébren van? Hoztam a gyógyszerét meg a reggelit. - egy nővér szerűség szalad be a szobába, kezében egy tálcával. A szemem villámokat szórt, elköszöntem és elhagytam az épületet. Az egyik parkolóban a jól ismert Volvo állt, Armin annak támaszkodva állt és felhúzott szemöldökkel figyelt engem.
  - Remélem nem kell harapófogóval kihúzni belőled, hogy mi történt. - szólalt meg, teljesen közömbös hangon. Azon, amit utoljára akkor hallottam tőle, amikor összevesztünk a barátságkötésünk előtt.
  - Nem mindegy? Tudtommal magánügy, hogy mit teszek és kivel beszélek.
Megfordultam, és a panelünk felé vettem az irányt. Az egyik sikátorba bepillantva egy rókát láttam meg. Ugyan azt, amit a tisztáson figyeltem. Nyeltem egyet, és elkezdtem csipkedni a kézfejem. Képzelhetem, milyen bénán néztem ki. Lehunytam a szemem, és mire kinyitottam, egy teljesen feketébe öltözött srác állt az állat helyén. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Az meg gáz lenne, ha mire valaki meghallja, már eltűnik.
  - Ireland, ugye? Azt hiszem, beszélnünk kéne néhány téged is érintő dologról. - recés hangja tökéletesen illett hozzá, azt a gyanút keltette bennem, hogy láncdohányos. - Izé, szóval.. Átutazóban vagyok, vagy hogy a francba mondják ezt. Esetleg tudsz mutatni egy helyet, ahol bizalmasan elmondhatok neked bármit?
A lakásunk. Illetve már csak az enyém. Miután elvitték anyát a kihallgatásra, én nem tudtam nyugodni, ezért kipucoltam az egészet. Amikor Armin rámlelt, nem tudta abbahagyni a nevetést, amiért önszántamból takarítok.
Bólintottam, és elvezettem odáig. A liftben a szemembe nézett, én meg abban a pillanatban elkezdtem magam mélységesen elszégyellni, amiért még a tisztes távnál is nagyobbat tartok tőle.
  - Ennyire ijesztő lennék?
  - Nem, dehogy.. Csak furcsa. Egy éve ha tudok arról, hogy másabb vagyok, és eddig csak a tanácstagokkal találkoztam, akik ugyan ilyen.. Izék.
  - Amikor én megtudtam, hogy miért repítek a levegőbe tárgyakat, apám képébe röhögtem. Végül közölte velem, hogy ezt komolyan kéne venni, nem csak hókusz-pókusz az egész.
  - Ismerős. Én megkérdeztem a barátomtól, hogy mit szívott. Azóta emlegeti, hogy milyen idióta voltam.
Egy feszült nevetéssel zártam le a mondatot, ő zsebre vágta a kezét. Elképesztően jóképű volt, és ezt én mondom, aki eddig el sem tudta képzelni, hogy Arminnál jobb sráccal találkozzon. Az ajkamat harapdáltam, már csak három szint a tizedikig.. Kettő.. Egy.. A liftajtó egy pittyenéssel kinyílt, és én egy nyíl gyorsaságával száguldottam az ajtó felé. A fiú teljes nyugodtsággal sétált végig a folyósón, a szomszéd szerintem rémes ajtótábláján elfintorodott, és végül a mi teljesen átlagos ajtónknál kötött ki. A kopott virágos kanapén ugyan úgy álltak a párnák, ahogy én hagytam. Ledobtam a kabátom a krémszínű fotel határa, és elindultam a konyha felé. Egy foltban még mindig vöröses volt a zöld tapéta, egy sóhajtással nyugtáztam a dolgot. A hűtő felé vettem az irányt, hátha van valami innivaló, de csak egy teát találtam, aminek a tetején úszkáltak a jégdarabok. Elővettem két poharat, és varázsoltam bele narancslevet.
A srác a konyhaajtó keretének támaszkodva állt, és engem figyelt.
  - Rájöttem, hogy még nem is mutatkoztam be neked igazán. Yves a nevem.
  - Az enyémet tudod. - mosolyodtam el, és a kezébe nyomtam az egyik poharat. Levetettem magam a nappaliban a fotelomba, és magam alá húztam a lábam. Ittam egy kicsit a pohárból, és a még mindig álló Yvesre néztem.
  - Szóval, mit akarsz?
  - Hogy is kezdjem.. A faterom fülébe jutott, hogy meglehetősen nagy az erőd.. Szóval.. Basszus, nem tudom normálisan elmondani. Van egy rend, ami évszázadokkal ezelőtt alakult. Megveti a Tanács - ezt a szót undorral mondta ki - dolgait, és azt szeretné, ha csatlakoznál. De ha rám hallgatsz, nem teszed.
  - Ezt mégis hogy értsem? Úgy teszel, mint ha életbe vágóan fontos lenne az, amit mondani akarsz, de lebeszélsz róla.
  - Muszáj volt eljönnöm. Ha nem tettem volna, már rég le lenne szedve a fejem. De akkor téged kísértenélek.
Elmosolyodtam, és lehajtottam a fejem. Hogy őszinte legyek, utálom a Tanácsot úgy, ahogy van. Még azt is megszabja, hogy hová mehetek, figyeltetnek és nem lehetek soha egyedül.
  - Tudod mi az egyetlen bökkenő? Örök hűséget fogadtam.
  - Én is. - mondta teljesen nyugodt hangon, és felhúzta a jobb karján a pulóverét. Ugyan az a latin felirat volt rajta, ami az enyémen is: Irrefrangible. (Ez annyit jelent, hogy megszeghetetlen.)
  - És hogy nem csapnak le rátok?
  - Metamorf mágiát használunk. Azt hiszem nem egyszer láttál engem rókaként.
  - Na igen.. Miért követtél?
  - Figyeltelek. A szokásaid, hogy miket csinálsz, számomra már szinte egy nyitott könyv vagy.
  - Jó tudni. - nyöszörögtem. Megrémített a gondolat, hogy valaki ismer engem. Még Armin sem tud rólam mindent, annak ellenére, hogy szinte mindent elmondtam neki magamról, és rendszeresen turkál a fejemben. - Szóval, kedves Yves, csak ezért jöttél? Vagy esetleg szeretnél nekem beszélni erről a rendről is?
  - Vicces, tényleg Rend a neve.
  - Milyen eredeti! Bár sokkal jobb, mint a Lázadók, vagy valami hasonló béna csoport. Az egyiket még likvidálnom is kellett, mert illegálisan árultak holdfény eszenciát, meg hasonló boszorkányos dolgokat.
  - Kövezz meg, de én eddig csak a mesékben hallottam ilyesmikről.
  - Én is. A barátom olyan családban nőtt fel, ami évszázadok óta varázslással foglalkozik. Amikor elárultam neki, hogy mit sem tudok ezekről a dolgokról, szinte már ő szégyellte magát. Egyedül a bátyja vette ezt lazán, elnevette magát, utána mondott valamit a holdnefelejcs-függőségről.
  - Vicces a neve, de tényleg rossz dolog. Seperc alatt rá lehet szokni.
  - De ezt hogy kell elképzelni? Virágot rágcsálnak?
  - Dehogy! Valami különleges kivonatot isznak, amit csak teliholdkor lehet elkészíteni. Egyszer itattak velem, rémes volt. Mint ha földes vizet innál.
Meglepett, hogy eltudunk társalogni a holdnefelejcsekről, amiről mint kiderült, eléggé durva virág. Egy idő után kitört mind a kettőnkből a nevetés. Yves egy idő után olyanná vált számomra, kint egy jó barát, akit évek óta ismerek. Vicces, mert van vagy egy órája, hogy beléfutottam.
Eszembe jutott minden, ami Armin és köztem játszódott le az elmúlt hónapokban. Eltaszítottam magamtól, és lassan kezdi ő is ezt tenni. A hangnem, amiben velem beszélt megváltozott, lassan már teljesen közönbös lettem számára. Nem okolom. Én is utálnám magam. Kövér könycseppek gördültek le arcomon, de rögtön le is töröltem őket. Yves reményeim szerint nem vette észre, a telefonjával babrált. Csak most pillantottam meg, hogy igazán különleges szeme van. A világon létező összes szín bele volt keverve, és csillogott, akár a nap. Ez teljesen elütött fekete hajától és sápadt arcától.. Be kell valljam, tényleg nem néz ki rosszul.
Amint erre a mondatra gondoltam, Yves elmosolyodott és rámpillantott.
  - Hízik a májam. - nevette el magát. Tökéletes fogai voltak, a két szemfoga hegyesebb volt, mint a többi. Mint egy igazi róka.
  - Ennyire hangosan gondolkodom? Hozzászoktam, hogy nem húzom fel a védőfalam. Akikkel én találkozom amúgy is csak arra figyelnek, hogyan tudnának eltenni láb alól.
  - Hogy is működik egyébként az erőd? Meglebegteted a szempillád, suhintasz egyet a mutatóujjaddal és voila, nincs démon?
  - Nem, előveszem a vérrózsa-oldatom, és körülpermetezem az illetőt.
Egy sor esztelen vihogás után elmagyaráztam neki, hogyan csinálom az egészet. Jobb hallgatóság, mint a régi barátnőim.
  - És te hogy hogy róka lettél? Ha vörös lenne a hajad, még megérteném, de így..
  - Vicces történet. Egyszer még totyogó koromban megharapott egy róka. Ne kérdezd hogyan, nekem is csak mesélték. Utána mindenhová követett, végül ő lett a háziállatom. Vele együtt akartam futni, meg hasonlók, úgyhogx eldöntöttem, mindenképp róka akarok lenni. Végül két éve meghalt az állat. Már így is tizenöt évig lehúzta mellettem.

Az ajtó előtt álltam. Beszéd hangja szűrődött ki, ráadásul egy srácé. Bocsánatkérésnek lőttek, égő lenne beviharzani oda és megzavarni a dolgait csak ezért. Visszafordultam, majd szép lassan hazamentem.
  - Armin, hol voltál?
  - Csak kiszellőztettem a fejem. Néha nem árt.
A szobámban ki voltak aggatva közös képek Irelanddel, jól mutatták az idő múlását. Az első vörös haja szinte szikrázott a napfényben, zöld szemei csillogtak, önfeledten mosolyogtunk mindketten. A legutolsó fotón tompák voltak a szemei, a haja halvány volt. Széles mosoly ült ki az arcára, mégis lehetett tudni, hogy nincs minden rendben. Bár visszaforgathatnám az idő kerekét és megakadályozhatnám, hogy ne kerüljön bele mindebbe..

8 - Egy év múlva

  - Boldog tizennyolcadik születésnapot, Cukorfalat! - ordította a fülembe Armin.
  - Menj a picsába.. Hány óra?
  - Hat. Ha jól emlékszem, ilyenkor születtél.. Ugye?
  - Igen, délután!
A mellkasomra rakott egy zöld dobozkát, ami ezüst szalaggal volt átkötve. Kibontottam az ajándékot, amiben egy szintén zöld macskamedál volt, a szeme vörösen ízzott.
  - Köszönöm. - mosolyogtam rá, és egy puszit nyomtam az arcára. A csalódottság jeleit mutatta, ezért még egyet a szájára is küldtem.
  - Varázsereje van. Megérez minden ellenséges élőlényt. Azt hiszem, erre nagyobb szükséged van, mint az első ajándékjelöltömre.
Miután tavaly kiűztem egy démont a saját anyámból, a Tanács felvett démonírtónak. Mindig is fontos személy akartam lenni, csak arra nem számítottam, hogy ezzel a munkával szép kis sérülések is járnak. Az első hivatalos bevetésemen szereztem egy sebet a számra, a hegnek köszönhetően nem nagyon fogom elfelejteni. Armin megúszta eddig a dolgot egy felületi vágással, de idő kérdése, hogy még hány üveget fognak a karjának dobni. Ha épp nem "akciózunk", akkor Londonban állomásozunk a Tanács egyik szolgálati lakás szerűségében.
  - Most már elmondhatom, hogy idősebb csajjal jársz.
  - Két nyamvadt hét van köztünk. Azt hiszem, Hollister nagypapának igaza volt: soha ne bízz olyan élőlényben, ami hat napig vérzik, de nem döglik meg! - a mondat utolsó részét kórusban mondtuk.
  - De az a két hét igen is sokat számít. Ilyen éretlen férfiakkal én nem társalgok.
  - Csak várd ki a végét! Tudod mi az én szerencsém? Még élvezhetem az édes tizenhetes éveket, amíg te már vén nyanya vagy.
  - Hogy mit mondtál?
  - Nyanya. - hajolt bele az arcomba.
  - Tessék? Nem hallom a hallókészülékem nélkül.
Elnevette magát, én meg a másik oldalamra fordultam és lehunytam a szemem.
  - Amúgy azért ébresztettelek fel, mert mennünk kéne.
  - Hová?
  - Az meglepetés. - suttogta, majd a szokásos " nem-mondom-meg-de-félj" mosolyára húzta az ajkait.
Fél óra múlva sikerült csak kikászálódnom az ágyból, addigra Armin már indulásra készen állt. Míg én úgy néztem ki, mint a mosott rongy, ő még így is halálian jól nézett ki. Felöltöztem, de muszáj volt felvennem egy kabátot is, mert szeptemberhez méltó idő fogadott minket. A csípős szél az arcomba fújta a hajam, amit csak nehezen tudtam kisöpörni maradandóan. Armin elindult egy meglehetősen rozogának tűnő Volvo felé.
  - Miért nem teleportálunk?
  - Látod, ez egy nagyon jó kérdés. De nem akarom, hogy megint lehányd a cipőm.
  - Az csak egyszeri eset volt. - nyafogtam. Amikor először hívattak be a Tanácshoz minket, Finn úgy vélte, hogy a teleportálás gyorsabb, mint bármi más utazási mód. A tárgyalás felét a mosdóban töltöttem. Azóta nem próbalkozunk ezzel.
Millió dolog történt velem az elmúlt egy esztendőben. Kiderült, hogy veszettül jól tudok pókerezni, kiiktattam több száz démont, és eléggé előkelő helyet szereztem magam a Tanácsban, avagy a Kígyók Gyülekezetében. Nem egy küldetés szerűséget vezettem, és a begyűjtött elismerések miatt folyamatosan hízik a májam.
Gondolataim visszahúztak egy  rémes álomba.

Tél volt. Legalábbis ahogy kinéztem a berácsozott ablakon hószállingózást véltem látni. A kőpadló jéghideg volt, egyetlen ülőalkalmatosság egy függőágy volt, amiben egy sebes arcú fiú feküdt. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de az eddig látottak alapján jó hely nem lehet.
Az ajtó kitárult, egy két ajtós szekrény alakú férfi lépett be rajta.
  - Most te következel. Ajánlom, hogy csiripelj, különben a bárátodéhoz hasonló sorsra jutsz.
Megszeppenve bámultam, mire ő megfogta a karom és elkezdett rángatni.
  - Eddig olyan harcias voltál, mi lett veled? Gondolom rájöttél, hogy innen nem jutsz ki élve.
  - Nem, egyszerűen csak nem szeretek retardáltakkal beszélni. - szaladt ki a számon.
  - Azt hiszem, ettől már nem leszel ilyen válogatós! - emelte fel a kezét, ami vészesen közelített felém. Kicsavartam a karját, és elkezdtem szaladni. Felvágtattam egy lépcsőn, ami a - gondolom - nagyterembe vezetett.
  - Á, Ireland, látom megérkeztél. De hol hagytad Hústorony barátomat? Na mindegy, majd jön ő is. - hangzott egy igazán derűsnek ható hang. Körülnéztem a teremben: szinte teljesen üres volt, két férfi állt az egyik fal mellett. Az egyik közelebb volt hozzám korban, a másik az apám lehetett volna. Mind a kettőnek vörös haja és zöld szeme volt. Akaratlanul is beletúrtam a sörényembe.
  - Remélem most már hajlandó vagy beszélni.
  - Miről?
  - Tudod te. A Tanács terveiről, az újdonsűlt Van Haren barátaidról, arról, hogy mit tudnak a démon bizniszről, meg úgy mindenről. Annyi mindent be kéne pótolnunk, hisz utoljára totyogó korodban láttalak.
Értetlenül néztem a férfire.
  - Jaj, ne nézz így rám. Levan, ültesd le.
A fiú, azaz Levan felkapott egy széket és mellém tette. Bocsánatkérő pillantásokat küldött felém. Leültem a székre, mire a férfi elmosolyodott és közelebb lépett.
  - Még mindig gyönyörű vagy. Gondolom udvarlók hada vesz téged körül. Na, ne kelljen még egyszer kérjelek, beszélj! - szólított fel egy tenyérbemászó vigyorral az arcán. Megráztam a fejem. - Levan, bírd szólasra, bármit csinálj ve..
  - Nem fogom bántani. - vagott a szavába Levan.
  - Esetleg akkor intézze el Hústorony?
Levan kilépett az árnyékból. Az keze a pulóvere zsebébe volt dugva, de látszott, hogy nem azért van ott, mert fázik. Pillanatokkal később a férfi hátrarepült egy asztalnak.
  - Szabadítsuk ki a barátod, utána tűzzünk el innen.
  - Miért segítesz?
A fiú nem válaszolt, sietős léptekkel elindult az ajtó felé. A folyósón Hústorony megviselt változatába botlottunk, de így is maradt benne annyi erő, hogy utánunk iramodjon, amikor menekülőre fogtuk. Elkapta a lában, Levan karjára egy kötél tekeredett. Elsötétült előttem a világ, a fejem hasogatott.

Verejtékben úszva ébredtem meg. Egy pihenőhelynél állt az autó, Armin aggódó pillantással méregetett.
  - Jól vagy?
  - Persze. Rossz álmok. - lenyitottam a napellenzőt és megnéztem magam a tükörben. Sápadt voltam, a homlokomon az izzadságtól begöndörögött néhány hajszálam. Sóhajtottam egyet, és kiszálltam a kocsiból. A friss levegő szétáradt a tüdőmben, veszettül jó érzés volt. Armin is követett, ő az autónak nekidőlve szívott egy cigarettát.
  - Rémesen nézel ki.
  - Köszönöm a bókot. 
  - Nem azért, de..
  - Te mióta törődsz velem ennyire?
  - Tudtommal a barátod vagyok. De ha neked az is baj, hogy foglalkozom veled, akkor hozzád sem szólok. - forgatta a szemét. Visszaültem az autóba és keresztbe font karral meredtem a távolba.

Estére megérkeztünk Newcastlebe (Milyen eredeti! Nem is gondoltam, hogy ide jövünk, azta!). Míg én magamban füstölögtem, Armin kifejezetten vidámnak látszott. Lehet, hogy rosszul hallottam, de mint ha énekelt volna egy kis ideig a rádióval. Gáz. Én továbbra is az álmomon gondolkoztam. Vajon meg fog történni? Vagy csak úgy álmodtam ezt, hátha megijedek? Hah, jó kérdés.
Megérkeztünk a Van Haren rezidenciára. A nappaliban Raf fogadott minket, egy óriási vigyorral az arcán. A mosoly az arcára fagyott, amikor meglátta az arckifejezésem. Legalábbis remélem, hogy azt.
  - Ireland, jól vagy?
  - Miért jön ezzel mindenki? Tökéletesen jól vagyok!
  - Mindenki?
  - Ez az idióta is..
  - Én csak törődöm veled.
  - Nem kell velem senkinek törődnie! Tudok magamra vigyázni, tudom, mikor vagyok rosszul, hagyj békén.
  - Összeveszett a galambpár?
  - Raf, téged senki sem kérdezett! - csattant fel Armin.
  - Jó, jó, megyek is. Csak veszekedjetek, vágjatok egymáshoz tányérokat, de a békülés ne legyen túl hangos. - mondta, de nem várta a meg a reakciónk, rögtön el is húzott a házból. Én elővettem a táskámból egy könyvet, és úgy tettem, mint ha érdekelne Fortunato sorsa.