- Boldog tizennyolcadik születésnapot, Cukorfalat! - ordította a fülembe Armin.
- Menj a picsába.. Hány óra?
- Hat. Ha jól emlékszem, ilyenkor születtél.. Ugye?
- Igen, délután!
A mellkasomra rakott egy zöld dobozkát, ami ezüst szalaggal volt átkötve. Kibontottam az ajándékot, amiben egy szintén zöld macskamedál volt, a szeme vörösen ízzott.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá, és egy puszit nyomtam az arcára. A csalódottság jeleit mutatta, ezért még egyet a szájára is küldtem.
- Varázsereje van. Megérez minden ellenséges élőlényt. Azt hiszem, erre nagyobb szükséged van, mint az első ajándékjelöltömre.
Miután tavaly kiűztem egy démont a saját anyámból, a Tanács felvett démonírtónak. Mindig is fontos személy akartam lenni, csak arra nem számítottam, hogy ezzel a munkával szép kis sérülések is járnak. Az első hivatalos bevetésemen szereztem egy sebet a számra, a hegnek köszönhetően nem nagyon fogom elfelejteni. Armin megúszta eddig a dolgot egy felületi vágással, de idő kérdése, hogy még hány üveget fognak a karjának dobni. Ha épp nem "akciózunk", akkor Londonban állomásozunk a Tanács egyik szolgálati lakás szerűségében.
- Most már elmondhatom, hogy idősebb csajjal jársz.
- Két nyamvadt hét van köztünk. Azt hiszem, Hollister nagypapának igaza volt: soha ne bízz olyan élőlényben, ami hat napig vérzik, de nem döglik meg! - a mondat utolsó részét kórusban mondtuk.
- De az a két hét igen is sokat számít. Ilyen éretlen férfiakkal én nem társalgok.
- Csak várd ki a végét! Tudod mi az én szerencsém? Még élvezhetem az édes tizenhetes éveket, amíg te már vén nyanya vagy.
- Hogy mit mondtál?
- Nyanya. - hajolt bele az arcomba.
- Tessék? Nem hallom a hallókészülékem nélkül.
Elnevette magát, én meg a másik oldalamra fordultam és lehunytam a szemem.
- Amúgy azért ébresztettelek fel, mert mennünk kéne.
- Hová?
- Az meglepetés. - suttogta, majd a szokásos " nem-mondom-meg-de-félj" mosolyára húzta az ajkait.
Fél óra múlva sikerült csak kikászálódnom az ágyból, addigra Armin már indulásra készen állt. Míg én úgy néztem ki, mint a mosott rongy, ő még így is halálian jól nézett ki. Felöltöztem, de muszáj volt felvennem egy kabátot is, mert szeptemberhez méltó idő fogadott minket. A csípős szél az arcomba fújta a hajam, amit csak nehezen tudtam kisöpörni maradandóan. Armin elindult egy meglehetősen rozogának tűnő Volvo felé.
- Miért nem teleportálunk?
- Látod, ez egy nagyon jó kérdés. De nem akarom, hogy megint lehányd a cipőm.
- Az csak egyszeri eset volt. - nyafogtam. Amikor először hívattak be a Tanácshoz minket, Finn úgy vélte, hogy a teleportálás gyorsabb, mint bármi más utazási mód. A tárgyalás felét a mosdóban töltöttem. Azóta nem próbalkozunk ezzel.
Millió dolog történt velem az elmúlt egy esztendőben. Kiderült, hogy veszettül jól tudok pókerezni, kiiktattam több száz démont, és eléggé előkelő helyet szereztem magam a Tanácsban, avagy a Kígyók Gyülekezetében. Nem egy küldetés szerűséget vezettem, és a begyűjtött elismerések miatt folyamatosan hízik a májam.
Gondolataim visszahúztak egy rémes álomba.
Tél volt. Legalábbis ahogy kinéztem a berácsozott ablakon hószállingózást véltem látni. A kőpadló jéghideg volt, egyetlen ülőalkalmatosság egy függőágy volt, amiben egy sebes arcú fiú feküdt. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de az eddig látottak alapján jó hely nem lehet.
Az ajtó kitárult, egy két ajtós szekrény alakú férfi lépett be rajta.
- Most te következel. Ajánlom, hogy csiripelj, különben a bárátodéhoz hasonló sorsra jutsz.
Megszeppenve bámultam, mire ő megfogta a karom és elkezdett rángatni.
- Eddig olyan harcias voltál, mi lett veled? Gondolom rájöttél, hogy innen nem jutsz ki élve.
- Nem, egyszerűen csak nem szeretek retardáltakkal beszélni. - szaladt ki a számon.
- Azt hiszem, ettől már nem leszel ilyen válogatós! - emelte fel a kezét, ami vészesen közelített felém. Kicsavartam a karját, és elkezdtem szaladni. Felvágtattam egy lépcsőn, ami a - gondolom - nagyterembe vezetett.
- Á, Ireland, látom megérkeztél. De hol hagytad Hústorony barátomat? Na mindegy, majd jön ő is. - hangzott egy igazán derűsnek ható hang. Körülnéztem a teremben: szinte teljesen üres volt, két férfi állt az egyik fal mellett. Az egyik közelebb volt hozzám korban, a másik az apám lehetett volna. Mind a kettőnek vörös haja és zöld szeme volt. Akaratlanul is beletúrtam a sörényembe.
- Remélem most már hajlandó vagy beszélni.
- Miről?
- Tudod te. A Tanács terveiről, az újdonsűlt Van Haren barátaidról, arról, hogy mit tudnak a démon bizniszről, meg úgy mindenről. Annyi mindent be kéne pótolnunk, hisz utoljára totyogó korodban láttalak.
Értetlenül néztem a férfire.
- Jaj, ne nézz így rám. Levan, ültesd le.
A fiú, azaz Levan felkapott egy széket és mellém tette. Bocsánatkérő pillantásokat küldött felém. Leültem a székre, mire a férfi elmosolyodott és közelebb lépett.
- Még mindig gyönyörű vagy. Gondolom udvarlók hada vesz téged körül. Na, ne kelljen még egyszer kérjelek, beszélj! - szólított fel egy tenyérbemászó vigyorral az arcán. Megráztam a fejem. - Levan, bírd szólasra, bármit csinálj ve..
- Nem fogom bántani. - vagott a szavába Levan.
- Esetleg akkor intézze el Hústorony?
Levan kilépett az árnyékból. Az keze a pulóvere zsebébe volt dugva, de látszott, hogy nem azért van ott, mert fázik. Pillanatokkal később a férfi hátrarepült egy asztalnak.
- Szabadítsuk ki a barátod, utána tűzzünk el innen.
- Miért segítesz?
A fiú nem válaszolt, sietős léptekkel elindult az ajtó felé. A folyósón Hústorony megviselt változatába botlottunk, de így is maradt benne annyi erő, hogy utánunk iramodjon, amikor menekülőre fogtuk. Elkapta a lában, Levan karjára egy kötél tekeredett. Elsötétült előttem a világ, a fejem hasogatott.
Verejtékben úszva ébredtem meg. Egy pihenőhelynél állt az autó, Armin aggódó pillantással méregetett.
- Jól vagy?
- Persze. Rossz álmok. - lenyitottam a napellenzőt és megnéztem magam a tükörben. Sápadt voltam, a homlokomon az izzadságtól begöndörögött néhány hajszálam. Sóhajtottam egyet, és kiszálltam a kocsiból. A friss levegő szétáradt a tüdőmben, veszettül jó érzés volt. Armin is követett, ő az autónak nekidőlve szívott egy cigarettát.
- Rémesen nézel ki.
- Köszönöm a bókot.
- Nem azért, de..
- Te mióta törődsz velem ennyire?
- Tudtommal a barátod vagyok. De ha neked az is baj, hogy foglalkozom veled, akkor hozzád sem szólok. - forgatta a szemét. Visszaültem az autóba és keresztbe font karral meredtem a távolba.
Estére megérkeztünk Newcastlebe (Milyen eredeti! Nem is gondoltam, hogy ide jövünk, azta!). Míg én magamban füstölögtem, Armin kifejezetten vidámnak látszott. Lehet, hogy rosszul hallottam, de mint ha énekelt volna egy kis ideig a rádióval. Gáz. Én továbbra is az álmomon gondolkoztam. Vajon meg fog történni? Vagy csak úgy álmodtam ezt, hátha megijedek? Hah, jó kérdés.
Megérkeztünk a Van Haren rezidenciára. A nappaliban Raf fogadott minket, egy óriási vigyorral az arcán. A mosoly az arcára fagyott, amikor meglátta az arckifejezésem. Legalábbis remélem, hogy azt.
- Ireland, jól vagy?
- Miért jön ezzel mindenki? Tökéletesen jól vagyok!
- Mindenki?
- Ez az idióta is..
- Én csak törődöm veled.
- Nem kell velem senkinek törődnie! Tudok magamra vigyázni, tudom, mikor vagyok rosszul, hagyj békén.
- Összeveszett a galambpár?
- Raf, téged senki sem kérdezett! - csattant fel Armin.
- Jó, jó, megyek is. Csak veszekedjetek, vágjatok egymáshoz tányérokat, de a békülés ne legyen túl hangos. - mondta, de nem várta a meg a reakciónk, rögtön el is húzott a házból. Én elővettem a táskámból egy könyvet, és úgy tettem, mint ha érdekelne Fortunato sorsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése