9

  Armin szobájának ablakánál álltam és a távolt kémleltem. A fák levelei elsárgultak, a szembepaneleknél csak néhány ablakban volt látható világosság. Sóhajtottam egyet, és kisétáltam a nappaliba. Armin az egyik fotelben horkolt. Egyáltalán nem voltam álmos, de valamiért mégis fáradtság gyötört. Leültem a kanapéra és hátradőltem. A nyakam sajgott, és a vállam sem volt éppenséggel jobban. Kinyílt a bejárati ajtó, és Raf lépett be rajta.
  - Armin hol.. Ja, látom. Te miért nem alszol még?
  - Nem tudok. Amikor megpróbálnék, kimegy az álom a szememből.
  - Nem álmodtál mostanában valami furcsát?
  - Honnan tudod?
  - Ez normális nálad. Ha szabad megkérdeznem, mit álmodtál pontosan?
Elmeséltem Rafnak az egészet. Érdeklődve hallgatott, és amikor befejeztem a monológom, a tekintetét a szemembe fúrta.
  - Ugye tudod, hogy ez meg fog valósulni?
  - Őő.. Tessék?
  - Apa egy kicsit utánaolvasott a te erődnek. Ha olyasmikkel próbálkozol, mint például a gondolatolvasás, egy jó ideig fejfájással fogsz küzdeni. És az álmaid.. Hát.. Valóra fognak válni.
  - Basszus. - csak ennyit tudtam kinyögni. - És ezt valahogy meg tudom változtatni? Mármint ha nem megyek el egy bizonyos helyre,  vagy valami..
  - Utol fog érni. Bármennyire próbálod elkerülni, ez a dolog tárt karokkal vár téged, te pedig belesétálsz.
 A fejemet az asztalba vertem, és megpróbáltam nem azon gondolkodni, mennyire szerencsétlen is vagyok valójában.

Az éjszaka folyamán, amíg forgolódtam eldöntöttem, hogy meglátogatom anyát. Szép kis születésnapi afterparty lesz látni az élettelen testét, a semmibe bámuló tekintetét és hallgatni a nehezen kinyögött szavait. A szívem elszorult, amikor megpillantottam. Csak hátulról láttam, de így is rémes volt szemlélni csontsovány sziluettjét, amit körbevilágít a napfény. Az ablak előtt állt, és valamit a távolban kémlelt. Vettem egy mély levegőt, s mellé léptem.
  - Szép napunk van, ugye? - szólalt meg, amint meglátott. Elmosolyodott. Kezdett a régi lenni az utóbbi időben, de sosem fog újra ugyan az lenni, akit szerettem. - Rég voltál itt.
  - Egy hete. - pontosítottam. Armin nehezményezte, hogy hetente egyszer eltűnök, viszont nem tudta megakadályozni, hogy idejöjjek. - Hogy vagy?
  - Jobban, azt hiszem.
Sóhajtott egyet, és a szemembe nézett.
  - Mióta van ennyi heg az arcodon?
  - Egy ideje..
  - Annyira sajnálok mindent.. Ha nem akartam volna találkozni vele, akkor ez nem történt volna meg..
  - Kivel?
  - Hé, Miss Galahad, már ébren van? Hoztam a gyógyszerét meg a reggelit. - egy nővér szerűség szalad be a szobába, kezében egy tálcával. A szemem villámokat szórt, elköszöntem és elhagytam az épületet. Az egyik parkolóban a jól ismert Volvo állt, Armin annak támaszkodva állt és felhúzott szemöldökkel figyelt engem.
  - Remélem nem kell harapófogóval kihúzni belőled, hogy mi történt. - szólalt meg, teljesen közömbös hangon. Azon, amit utoljára akkor hallottam tőle, amikor összevesztünk a barátságkötésünk előtt.
  - Nem mindegy? Tudtommal magánügy, hogy mit teszek és kivel beszélek.
Megfordultam, és a panelünk felé vettem az irányt. Az egyik sikátorba bepillantva egy rókát láttam meg. Ugyan azt, amit a tisztáson figyeltem. Nyeltem egyet, és elkezdtem csipkedni a kézfejem. Képzelhetem, milyen bénán néztem ki. Lehunytam a szemem, és mire kinyitottam, egy teljesen feketébe öltözött srác állt az állat helyén. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Az meg gáz lenne, ha mire valaki meghallja, már eltűnik.
  - Ireland, ugye? Azt hiszem, beszélnünk kéne néhány téged is érintő dologról. - recés hangja tökéletesen illett hozzá, azt a gyanút keltette bennem, hogy láncdohányos. - Izé, szóval.. Átutazóban vagyok, vagy hogy a francba mondják ezt. Esetleg tudsz mutatni egy helyet, ahol bizalmasan elmondhatok neked bármit?
A lakásunk. Illetve már csak az enyém. Miután elvitték anyát a kihallgatásra, én nem tudtam nyugodni, ezért kipucoltam az egészet. Amikor Armin rámlelt, nem tudta abbahagyni a nevetést, amiért önszántamból takarítok.
Bólintottam, és elvezettem odáig. A liftben a szemembe nézett, én meg abban a pillanatban elkezdtem magam mélységesen elszégyellni, amiért még a tisztes távnál is nagyobbat tartok tőle.
  - Ennyire ijesztő lennék?
  - Nem, dehogy.. Csak furcsa. Egy éve ha tudok arról, hogy másabb vagyok, és eddig csak a tanácstagokkal találkoztam, akik ugyan ilyen.. Izék.
  - Amikor én megtudtam, hogy miért repítek a levegőbe tárgyakat, apám képébe röhögtem. Végül közölte velem, hogy ezt komolyan kéne venni, nem csak hókusz-pókusz az egész.
  - Ismerős. Én megkérdeztem a barátomtól, hogy mit szívott. Azóta emlegeti, hogy milyen idióta voltam.
Egy feszült nevetéssel zártam le a mondatot, ő zsebre vágta a kezét. Elképesztően jóképű volt, és ezt én mondom, aki eddig el sem tudta képzelni, hogy Arminnál jobb sráccal találkozzon. Az ajkamat harapdáltam, már csak három szint a tizedikig.. Kettő.. Egy.. A liftajtó egy pittyenéssel kinyílt, és én egy nyíl gyorsaságával száguldottam az ajtó felé. A fiú teljes nyugodtsággal sétált végig a folyósón, a szomszéd szerintem rémes ajtótábláján elfintorodott, és végül a mi teljesen átlagos ajtónknál kötött ki. A kopott virágos kanapén ugyan úgy álltak a párnák, ahogy én hagytam. Ledobtam a kabátom a krémszínű fotel határa, és elindultam a konyha felé. Egy foltban még mindig vöröses volt a zöld tapéta, egy sóhajtással nyugtáztam a dolgot. A hűtő felé vettem az irányt, hátha van valami innivaló, de csak egy teát találtam, aminek a tetején úszkáltak a jégdarabok. Elővettem két poharat, és varázsoltam bele narancslevet.
A srác a konyhaajtó keretének támaszkodva állt, és engem figyelt.
  - Rájöttem, hogy még nem is mutatkoztam be neked igazán. Yves a nevem.
  - Az enyémet tudod. - mosolyodtam el, és a kezébe nyomtam az egyik poharat. Levetettem magam a nappaliban a fotelomba, és magam alá húztam a lábam. Ittam egy kicsit a pohárból, és a még mindig álló Yvesre néztem.
  - Szóval, mit akarsz?
  - Hogy is kezdjem.. A faterom fülébe jutott, hogy meglehetősen nagy az erőd.. Szóval.. Basszus, nem tudom normálisan elmondani. Van egy rend, ami évszázadokkal ezelőtt alakult. Megveti a Tanács - ezt a szót undorral mondta ki - dolgait, és azt szeretné, ha csatlakoznál. De ha rám hallgatsz, nem teszed.
  - Ezt mégis hogy értsem? Úgy teszel, mint ha életbe vágóan fontos lenne az, amit mondani akarsz, de lebeszélsz róla.
  - Muszáj volt eljönnöm. Ha nem tettem volna, már rég le lenne szedve a fejem. De akkor téged kísértenélek.
Elmosolyodtam, és lehajtottam a fejem. Hogy őszinte legyek, utálom a Tanácsot úgy, ahogy van. Még azt is megszabja, hogy hová mehetek, figyeltetnek és nem lehetek soha egyedül.
  - Tudod mi az egyetlen bökkenő? Örök hűséget fogadtam.
  - Én is. - mondta teljesen nyugodt hangon, és felhúzta a jobb karján a pulóverét. Ugyan az a latin felirat volt rajta, ami az enyémen is: Irrefrangible. (Ez annyit jelent, hogy megszeghetetlen.)
  - És hogy nem csapnak le rátok?
  - Metamorf mágiát használunk. Azt hiszem nem egyszer láttál engem rókaként.
  - Na igen.. Miért követtél?
  - Figyeltelek. A szokásaid, hogy miket csinálsz, számomra már szinte egy nyitott könyv vagy.
  - Jó tudni. - nyöszörögtem. Megrémített a gondolat, hogy valaki ismer engem. Még Armin sem tud rólam mindent, annak ellenére, hogy szinte mindent elmondtam neki magamról, és rendszeresen turkál a fejemben. - Szóval, kedves Yves, csak ezért jöttél? Vagy esetleg szeretnél nekem beszélni erről a rendről is?
  - Vicces, tényleg Rend a neve.
  - Milyen eredeti! Bár sokkal jobb, mint a Lázadók, vagy valami hasonló béna csoport. Az egyiket még likvidálnom is kellett, mert illegálisan árultak holdfény eszenciát, meg hasonló boszorkányos dolgokat.
  - Kövezz meg, de én eddig csak a mesékben hallottam ilyesmikről.
  - Én is. A barátom olyan családban nőtt fel, ami évszázadok óta varázslással foglalkozik. Amikor elárultam neki, hogy mit sem tudok ezekről a dolgokról, szinte már ő szégyellte magát. Egyedül a bátyja vette ezt lazán, elnevette magát, utána mondott valamit a holdnefelejcs-függőségről.
  - Vicces a neve, de tényleg rossz dolog. Seperc alatt rá lehet szokni.
  - De ezt hogy kell elképzelni? Virágot rágcsálnak?
  - Dehogy! Valami különleges kivonatot isznak, amit csak teliholdkor lehet elkészíteni. Egyszer itattak velem, rémes volt. Mint ha földes vizet innál.
Meglepett, hogy eltudunk társalogni a holdnefelejcsekről, amiről mint kiderült, eléggé durva virág. Egy idő után kitört mind a kettőnkből a nevetés. Yves egy idő után olyanná vált számomra, kint egy jó barát, akit évek óta ismerek. Vicces, mert van vagy egy órája, hogy beléfutottam.
Eszembe jutott minden, ami Armin és köztem játszódott le az elmúlt hónapokban. Eltaszítottam magamtól, és lassan kezdi ő is ezt tenni. A hangnem, amiben velem beszélt megváltozott, lassan már teljesen közönbös lettem számára. Nem okolom. Én is utálnám magam. Kövér könycseppek gördültek le arcomon, de rögtön le is töröltem őket. Yves reményeim szerint nem vette észre, a telefonjával babrált. Csak most pillantottam meg, hogy igazán különleges szeme van. A világon létező összes szín bele volt keverve, és csillogott, akár a nap. Ez teljesen elütött fekete hajától és sápadt arcától.. Be kell valljam, tényleg nem néz ki rosszul.
Amint erre a mondatra gondoltam, Yves elmosolyodott és rámpillantott.
  - Hízik a májam. - nevette el magát. Tökéletes fogai voltak, a két szemfoga hegyesebb volt, mint a többi. Mint egy igazi róka.
  - Ennyire hangosan gondolkodom? Hozzászoktam, hogy nem húzom fel a védőfalam. Akikkel én találkozom amúgy is csak arra figyelnek, hogyan tudnának eltenni láb alól.
  - Hogy is működik egyébként az erőd? Meglebegteted a szempillád, suhintasz egyet a mutatóujjaddal és voila, nincs démon?
  - Nem, előveszem a vérrózsa-oldatom, és körülpermetezem az illetőt.
Egy sor esztelen vihogás után elmagyaráztam neki, hogyan csinálom az egészet. Jobb hallgatóság, mint a régi barátnőim.
  - És te hogy hogy róka lettél? Ha vörös lenne a hajad, még megérteném, de így..
  - Vicces történet. Egyszer még totyogó koromban megharapott egy róka. Ne kérdezd hogyan, nekem is csak mesélték. Utána mindenhová követett, végül ő lett a háziállatom. Vele együtt akartam futni, meg hasonlók, úgyhogx eldöntöttem, mindenképp róka akarok lenni. Végül két éve meghalt az állat. Már így is tizenöt évig lehúzta mellettem.

Az ajtó előtt álltam. Beszéd hangja szűrődött ki, ráadásul egy srácé. Bocsánatkérésnek lőttek, égő lenne beviharzani oda és megzavarni a dolgait csak ezért. Visszafordultam, majd szép lassan hazamentem.
  - Armin, hol voltál?
  - Csak kiszellőztettem a fejem. Néha nem árt.
A szobámban ki voltak aggatva közös képek Irelanddel, jól mutatták az idő múlását. Az első vörös haja szinte szikrázott a napfényben, zöld szemei csillogtak, önfeledten mosolyogtunk mindketten. A legutolsó fotón tompák voltak a szemei, a haja halvány volt. Széles mosoly ült ki az arcára, mégis lehetett tudni, hogy nincs minden rendben. Bár visszaforgathatnám az idő kerekét és megakadályozhatnám, hogy ne kerüljön bele mindebbe..